A Kommunizmus áldozatainak emléknapja! -Frissítve!

Megemlékezés a

Kommunizmus áldozatairól

Ma 17:00-kor a Fő téri Nagytemplom előtt találkozunk!

 

A kitűnő amerikai urbanisztikai folyóirat, a City Journal szeptember 20-i száma cikket jelentetett meg A kommunizmus Nürnbergje címmel és A vörös khmer bűnei elválaszthatatlanok a marxista/leninista ideológiától alcímmel. Mi az oka annak, hogy az egész világon ez az első per kommunista tömeggyilkosok ellen, holott Nürnbergben a nemzeti szocialistákat már 1945 vége felé törvényszék elé állították, a japán fasizmus prominens képviselőit pedig 1946-ban, tehát a háború befejezését követő évben, teszi fel a kérdést az írás.

A cikk annak kapcsán jelent meg, hogy az emberiség egyik legkegyetlenebb népirtásának elkövetése miatt Kambodzsában az ENSZ támogatásával működő bíróság elé állították Kieu Samfan volt kambodzsai államfőt és bűntársait. „De mindeddig a kommunizmust nem állították törvényszék elé, holott a valódi kommunizmus megölt vagy megcsonkított áldozatainak száma nagyobb, mint a nácizmusnak és a fasizmusnak együttvéve”, szögezi le a City Journal.
A cikk szerzője szerint a kommunizmust, pontosabban annak tömeggyilkosait eddig két okból nem állították bíróság elé. Először is a kommunizmus egyfajta ideológiai immunitást élvez, mert azt állítja, hogy a haladás oldalán áll. Másodszor pedig a kommunisták hatalmon vannak Pekingben, Phenjanban, Hanoiban és Havannában. Ugyanakkor olyan területeken, ahol nem veszítették el a hatalmukat – mint a szovjet utódállamokban– a kommunisták saját immunitásukat úgy biztosították, hogy szociáldemokratákká, üzletemberekké és országos vezetőkké alakultak.
Egy másik apropóból ugyanerről a témáról ír John Horvath, aki a BBC budapesti tudósítóján, Nick Thorpe-on kívül a másik üdítő kivétel a nemzetközi sajtóban abban, hogy nem hazugságok árusításával keresi újságírói kenyerét akkor sem, ha Magyarországról van szó. Az angol nyelvű német Telepolis nevű honlap október 10-i számában hosszabb cikket írt annak alkalmából, hogy Magyarországon, a történelem ironikus fordulata eredményeként, egy volt kommunista belügyminiszter lehet az első, akit a holokauszt-tagadási törvény értelmében ítélhetnek el. A 89 éves Biszku Béláról van szó, aki nyilvánosan tagadta, hogy a kommunista rezsim bűnöket hajtott végre; az 1956-os forradalmat ellenforradalomnak nevezte és helyeselte a mintegy kétszáz végrehajtott halálos ítéletet. A Jobbik feljelentésére Biszku most a holokauszt-tagadás törvénye megsértése miatt áll bíróság elé, amely BTK-módosítást a Fidesz választási győzelme után kiterjesztette a kommunista rendszer bűneinek tagadására vagy lekicsinylésére.
John Horvath azt a kérdést teszi fel cikkében, hogy miért nem vonták felelősségre Biszkut 1989, azaz a kommunista rendszerek közép- és kelet-európai összeomlását követően. Sokan a jobboldalon a Fideszt bírálták, amiért tíz évvel ezelőtti kormányzása idején elszalasztotta a kommunista rendszer valamennyi „emlékének” kitakarítását a közéletből. A Fideszt védelmezők viszont azt hozzák fel, hogy az első szabad választásokat követően a múlt bűneit elkövetők felelősségre vonására benyújtott törvényt az Alkotmánybíróság semmisítette meg. Horvath hozzá teszi, hogy az akkori Alkotmánybíróság elnöke a később köztársasági elnök, Sólyom László volt. Vagyis – állítja a szerző – a kommunista bűnök megtorlatlanul maradásának oka az ország korrupt törvényi rendszere, amely tele van kompromittált bírákkal és ügyészekkel.
Az elmúlt hónapokban egy külön, e témának szentelt könyv jelent meg az angolszász könyvpiacon Csontvázak a szekrényben – Átmeneti igazságszolgáltatás a posztkommunista Európában címen. Szerzője, Monika Nalepa az amerikai Notre Dame Egyetem politológia tanszékén tanársegéd.
Nalepa két alapvető kérdést vizsgál. Az egyik az, hogy a kommunista autokraták miért válnak meg hatalmuktól akkor, amikor logikusan számíthatnak arra, hogy ellenfeleik megbüntetik őket? A másik kérdés pedig az, hogy ellenfeleik azután miért tekintenek el megbüntetésüktől?
A kötetnek előnyei mellett súlyos hibája, hogy a szerző túlzottan beleszeretett a kvantitatív elemzésbe: hosszú oldalakon át bonyolult egyenleteket hív segítségül tézisének alátámasztására. Kérdés azonban, hogy képletekkel milyen mértékben lehet leírni azt az esetet, amikor például volt ellenzékiek belügyminisztériumi kutatásaik során saját aktáikat lopják ki.
Monika Nalepa szerint a volt keleti tömb egyetlen országában sem kapták meg a volt kommunisták azt, amit megérdemeltek volna, azaz sehol sem állítottak fel „nürnbergi” törvényszéket. Véleménye és elemzéseinek következtetése az, hogy ennek fő oka az antikommunisták félelmében keresendő. Félelmük attól, hogy a szekrényben lévő csontvázak közül több rájuk hull, vagyis az antikommunista ellenzék sok és olykor legprominensebb tagja életének egy időszakában titkosszolgálati jelentéseket írt, mint Lech Walesa, a legendás lengyel munkásvezető, a Szolidaritás szakszervezet megalapítója.
A Magyarországról írt fejezetben Nalepa magyar forrásokat idéz, amelyek szerint a helyi pártok közül az MDF-ben volt a legtöbb korábbi besúgó és titkosügynök. A vezető kormánypárt éppen emiatt nem akarta a lusztrációs folyamat megindítását. Ugyanakkor a könyvben lévő egyik táblázat felmérés adatait tárja elénk arról, hogy a Lengyelországban, Magyarországon és a Cseh Köztársaságban megkérdezettek véleménye szerint országukban mely erőkben található a legtöbb egykori titkosügynök. Magyarországon kimagasló többség vélte úgy, hogy a liberálisok soraiban található a legtöbb ügynök: arányuk 68,5 százalék, szemben azokkal, akik szerint a kommunisták között (31,6 %).
Nalepa könyvével kapcsolatban felvetődik egy másik kétely is. Ez pedig az angolszász teoretikusok hajlama arra, hogy közös okokat találjanak egy-egy jelenségre az általuk szemlélt térségben. Egy pillanatig sem állítható, hogy alkalmakkor ez ne így lenne, de az nem biztos, hogy a különböző posztkommunista országokban a „nürnbergi” típusú perek és a mindenre kiható lusztráció elmaradásának az oka ugyanaz lenne, bármennyire is csábító lenne azonos magyarázattal szolgálni.
Meglehet persze, hogy az amerikai kutatónak igaza van. Egy biztos azonban: érthetetlen, hogy e sarkalatos kérdésről miért nem született eddig még magyar tanulmánykötet.
Kérdés persze az is, mi történt volna, ha például nálunk rendeznek egy „nürnbergi” pert, a vádlottak padján olyanokkal, mint a volt pufajkás (az 1956-os forradalmat vérbefojtó idegen megszállókat kiszolgáló helyi kommunista gyilkos alakulat) Horn Gyula, akit 1994-ben az antalli tapasztalat után a magyar nép szabadon választott magának miniszterelnökké, vagy Biszku Béla és a többi bűnös, akik Moszkva helyett ma Washingtont, a szovjet békeharc helyett pedig a multinacionális érdekeket szolgálják.
A most folyó kambodzsai tárgyalások első fordulója júliusban ért véget, amikor Kaing Guek Eav-ot („Duk”) 35 évre ítélték, amit a kambodzsaiak túl enyhe büntetésnek tartottak.
Duk 12 273 rab kivégzéséért volt felelős. A foglyokat egyébként arra is kényszerítette, hogy saját székletüket egyék. Francia ügyvédje a per során taktikát váltott és úgy állította be a most 68 éves védencét, mint a rendszer áldozata, írja a szó eredeti értelmében liberális amerikai értelmiség zászlóshajójának, a kéthetente megjelenő New York Review of Books-nak a tárgyalást ismertető, október 25-i blogja.
És mi – akiknek van fantáziánk – elképzeljük egy 1990-ben elkezdődő hazai „nürnbergi” per 1994-ben elhangzó védőbeszédeit. Amint a magát és az egész hazai jobboldalt a dadogó gyávák és inkompetens futóbolondoknak beállító első négy éves ciklus végén Horn Gyula, Biszku Béla és társai már nemhogy magukat védenék, de hőssé magasztosulva igazultak volna meg, bebizonyítva, mi mindent köszönhetünk nekik.
Eképpen talán jobb is, hogy nem indult nálunk per a kommunisták ellen. De csak egy esetben. Ha most egyfajta jóvátételként a legkeményebb büntetőperek indulnak azon bűnök elkövetéséért, melyeket az egypártrendszer működtetői és haszonélvezői neoliberális gúnyáikban követtek el húsz éven át hazájukat másodszor is tönkretéve.
Lovas István