A Don-kanyar hőseire emlékeztünk

A szovjet Vörös Hadsereg 1943. január 12-én kezdte meg végzetes támadását a Don-kanyarban. A harcokban több, mint 100 ezer honfitársunk esett el, fagyott meg, vagy halt éhen. Ez a magyar történelem legnagyobb veszteséggel járó veresége.

A megemlékezés során a következő levél is felolvasásra került:

„Drága Anyukám! Nagyon várt válaszlapotokat ma kaptam meg kezeimhez. Nagyon sokára jött. Ne várjatok most már tőlem levelet és ti sem küldjetek. Az orosz itt valami nagyra készül, mi meg a végsőkig kitartunk. Erre esküdtünk meg. Küldtem haza november 14-én 105 pengőt, abból Ágikának vegyetek keszkenőt. Remélem, hogy Pista öcsém derekasan átveszi a helyemet a családban, neki a zsebórámat hagyom örökül. Neked Anyukám, csak az örökké élő szeretetemet és az utolsó mosolyomat tudom adni. Nagyon szeretlek! Istentelen hideg van. Itt ülök a géppuskám mellett és a kezem az üres csajkához fagy. Tudom, hogy mire ezt a lapot megkapod, addigra én már nem fázom és elmúlik az éhségem is. Itt halunk meg. Kérlek, hogy ne haragudj rám!

Kezedet csókolja: Hű fiad, Jóska”

1943. I. 11. Oroszország.

Vitéz Bányai József géppuskás szakaszvezető, aki az Osztrogozsszkból való kitöréskor halt néhány nap múlva hősi halált. A szakasza parancsnokaként maradt utolsónak, hogy a bajtársait fedezze, életüket mentse. Örök dicsőség Nekik!

A 200 ezer áldozat, hős példája szemünk előtt kell, hogy legyen mindennapi harcaink, rosszabb időszakaink, feladásra való gondolatok forgatagában, hogy mindig felemeljük a fejünket, újra erőt gyűjtsünk, nem utolsósorban pedig mindig vállaljuk a harcot, ha az reménytelennek tűnik.

Vass Bálint